A kezdetek

Valamikor a hatvanas években került nagyapám birtokába egy nagyjából 8 ezer négyzetméteres terület az esztergomi Kiskúria dűlőben - nem messze Babits egykori nyaralójától. Eleinte a család a meglévő cseresznyefákat gondozta és kukoricát termesztettek rajta, majd a hetvenes években betelepítették vegyesen mindenféle (direkttermő) szőlővel. Nagyapám halála után apám és hat testvére nagyjából ezer-ezer négyzetméteres földdarabot örökölt: 150 méter hosszú, átlagban 7-8 méter széles csíkokat, amit nagyjából mindenki szorgalmasan művelt egészen a 2000-es évekig. 

2002-ben végeztem a Műegyetemen, és informatikusként éveken át Budapesten dolgoztam. Bár gyerekkorom egy meghatározó része volt feljárni a "szőlőbe" metszeni, hajtásválogatni, kötözni, szüretelni ekkoriban már régóta a közelében sem jártam a helynek. 2005-ben azonban feladtuk a budapesti albérleti létet a későbbi feleségemmel, és elköltöztünk Esztergomba. Nem sokkal később elkezdtem megvásárolni a nadrágszíjtelkeket a rokonoktól: apám ezer négyzetméteres örökségét az évek alatt 6400 négyzetméter fölé bővítettem, majdnem teljesen egyesítve nagyapám egykori birtokát.

Sokminden történt az elmúlt évtizedben: alapítottunk egy helyi hírportált (szeretgom.hu), összerúgtuk a port a polgármesterrel, elköltöztünk inkább Kecskemétre - feleségem szülővárosába, és sokáig nem voltak adottak a körülmények arra, hogy a területtel kezdeni is tudjunk valamit. A dolgok egészen odáig fajultak, hogy 2009-ben még Bayer Zsolt is tollat ragadott és azzal vádolt a Magyar Hírlapban, hogy én ingatlanspekuláns vagyok (Dózsafalva, nyertem is ellene sajtópert) - mivel többször is nyilvánosan elleneztem az akkori városvezetés teljes építési tilalmát ami minden hegyvidéki esztergomi területet sújtott.

Azután 2010-ben megvettünk és 2012-ben felújítottunk egy műemlék lakást az egykori takarékpénztári bérpalotában, és visszaköltöztünk Esztergomba. Szépen lassan elkezdtük megtisztítani a földterületet: szabad tereket nyitottunk a kipusztult tőkék között, épült egy játszótér a gyerekeknek, elkezdtük használni a telket, barátokat hívtunk, bográcsoztunk, fákat, bokrokat ültettünk,kialakítottunk egy veteményest a zöldségeknek. Apám, aki még 72 évesen is naponta feljár a várostól 90 méterrel magasabban fekvő domboldalra közben folytatta a szőlészkedést: a nem túl ideális minőségű direkttermő fajtákból elég jó házibort készít, igaz a közös családi pince, ahol mindezt tárolja jó másfél kilométerre van a szőlőkerttől.

2014 elején történt, hogy felkeltette a figyelmünket a szomszéd, 1,1 hektáros terület. A 2001 óta teljesen elhagyatott telken álló régi nyaralóépületet ugyanis elfoglalta néhány - mint később kiderült, frissen börtönből szabadult - hajléktalan. Sikerült megszereznem a terület debreceni tulajdonosának elérhetőségét - felhívtuk, és kértük, hogy csináljon valamit, mert nem érezzük biztonságban magunkat ilyen szomszédság mellett. Ekkor kérdezett rá, hogy esetleg nincs-e kedvünk megvenni a telket, mert 14 év után úgy érzi, hogy abból a beruházásból, amire megvették, belátható időn belül nem lesz semmi. Mint kiderült eredetileg egy szállodát szerettek volna ide építeni, amely tervről a városházán is tudtak, de aztán nem indult be a beruházás és az egész terv süllyesztőbe került. 

A terület két helyrajzi számot jelentett: telkenként egy-egy gazdasági épülettel. A már említett elhajléktalanosodott nyaralón túl egy régi, körülbelül 150 éves pince áll, közvetlenül a telek déli szélén, két út találkozásánál, a piros jelzésű turistaúton. Mielőtt döntöttünk volna megnéztük az ingatlant, és bemásztunk a pincébe is. 

Végül novemberben írtuk alá az adásvételi szerződést. Mivel termőföldről van szó, és a két telek nagyobb, mint egy hektár, nem számítunk földművesnek, valamint az én nevemen már van 6400 m2 terület, így az adásvétel kicsit elhúzódott: a kifüggesztéssel, jóváhagyási körökkel együtt pontosan fél év telt el, mire idén májusban kifizethettük az eladónak a vételárat. Az összesen majdnem 1,8 hektáros terület komolyabb rendezését előreláthatóan idén ősszel fogjuk elkezdeni. 

A hajléktalanokat - nem megvárva a szerződés jóváhagyását - már tavasszal kitessékeltük a területről. Elég komoly mennyiségű szemetet hagytak maguk után egy elég nagy területen, ennek a teljes megtisztításával meg kell várni, hogy lehulljanak a levelek. Nem akartuk bevállalni, hogy télen elküldjük őket az önkényesen elfoglalt házból, de mint kiderült folyamatosan zaklatták az utcán lejjebb lakókat, a környékről több helyről tűntek el kábelek (most hétvégén fél zsáknyi lefejtett kábelhéjat szedtem össze az egyik bokor alól), és végül tőlünk is elloptak 90 méternyi kültéri hosszabbító kábelt. Ez volt az utolsó csepp, ami után lelakaltoltam és leláncoltam mindent. Azóta nem láttuk őket a környéken.

Az elmúlt fél évben a pince múltját kezdtem el kutatni: egy ekkora, 4 x 17 méteres pince már komoly méretűnek számított ezen a környéken, ráadásul a bejárat felett olvasható, erősen megkopott latin felirat is egyedivé teszi a helyet: "vinis huiatibus celandis atque potandis". A latin felirat után a pincét régóta "latin pincének" hívták, internetes anyagokban rákeresve a következő információkat sikerült róla összeszedni:

• Valószinűleg az esztergomi bencések építtették a XIX. század második felében, és eredetileg kétszintes volt. Vasúti sínek közé téglából falaztak boltozatot a présház fölé, ezt volt az emelet járószintje.
• Volt a déli falán egy napóra, ami azonban a II világháborúban az egész felső szinttel egyetemben megsemmisült: "Siszler u. felső részén, a Vaskapu-hegyre vezető turistaút mentén lévő pince az egyházé volt, a bencések kezelték. Bejárata fölé írt, mára szépen felújított feliratáról (Vinis huiatibus celandis atque potandis = A megivásra való bor kezelésére, tárolására és megörzésére) latin pincének is nevezték. A mai tulajdonosa az Eitler család. Pontos és jól szerkesztett napóraként őrizte meg az emlékezet. A vertikális napóra a kétszintes épület déi falának jobb oldalán volt. Az épület 1944-45-ben háborús károsodást szenvedett, az emeleti részt lebontották, így a napóra is eltűnt. Az épületet egyszintesen állították helyre, és egy másik napórát készítettek egyszerű kivitelben a homlokzat jobb oldalára. Ez pontatlanabb volt. 1960-ra az is megkopott, akkor lemeszelték és eltűnt."
• Babits sokat járhatott el előtte, mert egy versében is feltűnnek a konyhalatin szavak: "Régi présház: vinis hujatibus s bús kulipintyó fönn a dombtetőn"

Szeretnénk a pincét és a présházat idén ősszel teljeskörűen felújítani, a világháborúban megsemmisült felső szintet újraépíteni, és az egészből egy összkomfortos, télen-nyáron lakható vendégházat kialakítani.

Ennek a projektnek a dokumentálására jött létre ez a blog.